„Én már nem tudok neked mit tanítani”– mondta egy tanítványomnak az oktatója. Nem, nem akkor, amikor a sikeres vizsgájához és a jogosítványához gratulált. Akkor, amikor harmadszor nem sikerült a forgalmi vizsgája.
Mikor a tanulóm elmesélte, megkérdeztem: nem gondolja esetleg az oktató, hogy ő is sáros ebben? Akkor mondta, hogy ez a mondat hangzott el legutóbb.
Rutin nélkül
Három sikertelen vizsga úgy, hogy nem vezetett még összesen 40 órát. És ebben az alig 40 órában az oktató szerint benne volt minden, ami Szegeden (vagy bárhol) a sikeres vizsgához szükséges. Ugyan már…
Ez a mondat a pedagógia teljes csődje. Hogyan létezhetne olyan, hogy nincs mit tanítani valakinek, aki még nem tudja magabiztosan alkalmazni a tanultakat?
Nem tudom elmondani, mennyire felhúztam magam ezen. A múlt században a rutinpályán is le kellett húznunk elég sok órát, le kellett ott is vizsgáznunk, és eleve csak akkor kerültünk a forgalomba, amikor már begyakoroltuk a parkolást, az elindulást, a táblákat, mindent. Amikor már szereztünk valamiféle rutint. A rutinpályás korszakban megtanultuk az alapokat, mielőtt a mélyvízbe dobtak volna. Nem lehet átugrani a lépcsőfokokat.
De hogy jön ez a (nyelv)tanuláshoz?
Ugyanígy van a nyelvtanulásban is. Hiába tudod, hogy hogy képezzük a Passivot, ha életedben nem csináltál meg két szenvedő szerkezetű mondatot sem. Nem fogod tudni, hogyan használjuk az elöljárószókat, ha nem gyakorlod be a őket.
És ugyanígy azt sem fogod megérteni és tudni, mi a teljes hasonulás (azon kívül persze, hogy „értelmetlen hülyeség amivel direkt kínozzák szegény diákokat”), ha csak leírtátok a szabályt, de nem gyakoroltad. Soha nem ismersz fel magadtól egy hexametert, ha megfogadod egy másik tanulóm magyartanárának (!!!) a tanácsát: „Csak be kell magolni!”
De ha gyakorlod a megtanultakat, rutint szerzel, akkor egyrészt nem jössz zavarba és megtanulod pl. ránézésre felismerni a szonettet (ahogy a nagymamám mondta: „Kislányom, az a legkönnyebb a világon!”– bár ő ilyenkor a tejespitére gondolt…) vagy az összeolvadást.
Vagy gondolj csak arra, mennyi értelme lenne megtanulni elméletben úszni? Nincs több értelme a vízben is kipróbálni a mozdulatokat?
Miben segít a gyakorlás?
Elegendő gyakorlással gondolkodás nélkül használsz passzív szerkezetet anélkül, hogy egy pillanatra is eszedbe jutnának a passzívtranszformáció lépései. Ugyanúgy, ahogy azt sem tudod majd elmondani, hányszor váltottál sebességet a legutóbbi vezetésed közben, pedig valószínűleg volt idő, mikor minden váltásnál lépésenként idézted föl, amit megtanultál a sorrendről és arról, melyik sebességfokozatnál milyen állásban van a sebváltó. Gondolsz még erre? Ugye, hogy nem? Mert rutinból megy. Mert begyakoroltad, mert csináltad ezerszer, mert álmodból felébresztve is meg tudod csinálni.
Amikor még készítettem tanulókat gazdasági nyelvvizsgára, minden óra elején ugyanazokat a kérdéseket tettem föl. A felvételizőimtől is minden órán ugyanazt kérem először, amikor a szóbelire készülünk. És akkor tudom, hogy elértük a célt, amikro elhangzik a „ne máááár, megint?” , és halál unott arccal válaszolnak a kérdéseimre vagy mondják el a másfél perces bemutatkozásukat. Mert akkor már tudom, hogy a vizsgán nem hozzák ezzel zavarba őket az első percben. És ha az első perc megvan, a többi is könnyebben megy. Mert ott, a vizsgabizottság előtt, a stresszhelyzetben nem lesz idő gondolkodni. Ott a rutinnak kell átvennie az irányítást.
De gyakorlás nélkül nem megy. Hiába tudod az elméletet. Hiába gondolod, hogy „jaj, magáról mindenki tud egy percig beszélni”. Próbáld ki. Nem fog menni elsőre. Talán másodikra sem. De ha felkészülsz és elégszer elmondod magadnak, a tükörnek, a kamerának, a tanárodnak, bárkinek, akkor ezzel biztosan nem lehet gond.
Amíg nem értük el a kitűzött célt, nincs olyan, hogy„én már nem tudok neked mit tanítani”. Akkor viszlek körbe a városban addig, amíg minden jobbkezes utcát, táblát, záróvonalat és egyéb trükköt nem ismersz unásig. Akkor kérdezem a bemutatkozásod, megcsináljuk az ezredik típusfeladatot és hatszázadszor is leírod/elmondod németül, hogy „a …. nagyon fontos szerepet játszik az életünkben” és hogy „a …az egyik legaktuálisabb kérdés mostanában.” És ezredszer is felismerjük a különbséget a módhatározó és az állapothatározó között. És majd ha ez mind megvan, AKKOR engedlek el nyugodtan vizsgázni.
Addig az „én már nem tudok neked mit tanítani” csak a felelősség lerázása, az pedig nem olyan nagyon szép dolog.
Vélemény, hozzászólás?