Jóban vagyok a nyelvekkel, 9 éves korom óta mindig tanulok legalább egyet. Az első (természetesen) az orosz volt. Bár divat szidni, én szerettem, és azt hiszem, sokan voltunk így ezzel az osztályunkban. Ha csak arra gondolok, hogy az osztály fele orosz tagozaton folytatta a gimnáziumban is, akkor annyira nem lehetett rossz. Nagyon menőnek éreztem, hogy voltak orosz levelezőpartnereink, hogy 11-12 évesen kommunikáltunk egy másik nyelven, bár a leveleknél sokszor fontosabbak voltak a matricák és képeslapok, amikkel minden alkalommal megtömték a borítékokat.
Nagyon rövid ideig a tesómmal jártunk angol nyelvtanfolyamra, de összesen két dologra emlékszem: nagyon drága volt a könyv (igaz, előtte sose láttam ilyen színes-szagos, képekkel teli nyelvkönyvet) és rettenetesen unalmas volt, mert mindenki más felnőtt volt (ha jól emlékszem) és borzasztó lassan haladtak. Nem tudom, mennyi ideig tartott, tényleg rövid lehetett, de nagyjából itt eldöntöttem, hogy nekem az angollal nem lesz többet dolgom.
A gimiben német tagozaton folytattam, a második nyelvem a latin lett. Semmi racionális oka nem volt annak, hogy a latint választottam, egyszerűen csak az, hogy ne az angol legyen. Bár borzasztó szerencsések voltunk, hat nyelv közül választhattunk (nem is tudom, van-e még ilyen lehetőség bárhol), egyetlen dologban voltam biztos: nem akarok angolul tanulni.
A latin egyébként jó választás volt, adott egy nagyon stabil klasszikus alapműveltséget és azt az érzést, hogy ha a latin nyelvtannal megküzdök, akkor nem nagyon van olyan nyelv, ami meglepetést okozhat. A latinórákat gyűlöltem (és szerettem…), de legalább lebegett a szemem előtt sokáig egy példa, hogy milyen tanár nem szeretnék lenni.
A német… Az orosz nagyon jó alapot adott ahhoz, hogy ne akadjunk le a derdiedasnál, hiszen mindannyian tudtuk, mit jelentenek a nyelvtani nemek, és ez óriási fegyvertény az elején. Az első évben 8 óránk volt egy héten, egy év alatt végeztünk a négyéves gimis anyaggal. A suliban nagyon komoly diákcsere-program volt, mi egy osztrák partneriskolát kaptunk, leveleztünk, jöttek, mentünk, nagyon gyorsan és nagyon hatékonyan tanultunk, ha jól emlékszem, tizedikben (vagy 11. elején?) nyelvvizsgáztunk. Akkor (a múlt században) ez kiváltotta az érettségit és nem is kellett volna bejárnunk órákra, de igazából mi mást csináltunk volna?
A felsőoktatásban töltött éveimet kitöltötte a német, mikor dolgozni kezdtem, a tesómat kértem meg, hogy tanítson franciául (és fizettem érte, hogy komolyan vegyem), majd egy kicsit tanultam spanyolul is, életemben ekkor jártam először magántanárhoz.
Egyetlen nyelv nem került soha szóba: az angol. Óriási, kategorikus elutasítás volt bennem az angollal kapcsolatban, nem akartam tanulni, nem akartam beszélni, bár szinte mindent értettem, azt gondoltam, nekem ez elég. Ahogy szóba került az angoltanulás vagy meg kellett volna szólalnom angolul, görcsbe rándult a gyomrom és csak az villogott a szemem előtt, hogy NEM!
Nincs rá magyarázatom, soha nem ért negatív élmény, nem szólt rám senki a kiejtésem miatt, nem nevetett ki csoport, semmi olyan nem történt (emlékeim szerint), ami klasszikusan el szokta vágni a tanulókat a nyelvtanulástól. Egyszerűen csak nem akartam és nagyon jól megvoltam nélküle.
A fordulat 2015-ben kezdődött, amikor a testvéremhez utaztam Franciaországba és a repülőutat sikerült átszállással, négyórás várakozással abszolválni. Charleroi… hát mit mondjak? Ennél ingerszegényebb helyen életemben nem vártam 4 órát, úgy éreztem, a szegedi vasútállomás egy Disneyland ehhez képest. De nem baj, mert van könyvem, veszek egy kávét és minden rendben lesz. És itt borult minden. Hogy veszek kávét? Mégis milyen nyelven szeretnék kávét kérni? Németül biztos nem tudnak ( nooormális???), angolul hétszentség, hogy nem szólalok meg. Mi van, ha rossz a kiejtésem, visszakérdez, megnyílik alattam a föld és elsüllyedek? Mi van, ha nem jut eszembe egy szó (miben??? Hogy kérek egy kávét???) és mindenki engem fog bámulni és kinevetnek?
(Aki látott már engem nem kávéhoz jutni, amikor szükségem van rá/szeretném, annak azért lehet elképzelése arról, hogy mekkora gátlás lehetett bennem, ha nem álltam föl és mentem oda a pulthoz megmenteni a saját életemet…)
Pontosan tudtam, mit kellene mondanom (nagyon bonyolult lett volna), tudtam a szavakat, tudtam, hogy semmi baj nem lehet, noch dazu akkor már tizenéve nyelvtanár voltam és azt magyaráztam a tanítványaimnak, hogy használják bátran és gátlástalanul a nyelvet, hiszen SEMMI BAJ NEM LEHET, és nekem mégse ment. Ennél hülyébben életemben nem éreztem magam magammal szemben, azt hiszem. Nem tudtam, hogy ennek neve van, bár nem segített volna a helyzeten. Ahogy az sem segített soha, amikor helyzetbe hoztak, hogy beszéljek, hiszen „ne mondd már, hogy nem tudsz ennyit elmondani angolul”, meg „úgyis érted, ne játszd már magad”! Ezekkel egy dolgot értek el bármikor: egyszerre szorult össze a gyomrom és a szám.
De ez a kávés-repteres történet óriási game changernek bizonyult. Bár innen még évekig tartott, mire eljutottam egy angoltanárhoz és rászántam magam, hogy megszólaljak mások előtt, a folyamat itt kezdődött. A nyaralás egyébként jól sikerült!
A kávés sztori mellett volt még két olyan mozzanat, ami lökött kicsit (?) az angol felé. A párom, aki nagyon jól beszéli a nyelvet és aki elérte, hogy soha többé ne akarjak szinkronizált filmeket és sorozatokat nézni (korábban sem nagyon néztem már), és egy interjú egy magazinban, ahol „elhangzott” az a mondat, hogy „aki nem beszél angolul, az kiiratkozik a világból”. Na, ha valamit nem szeretnék, akkor az ez a kiiratkozás lenne.
2019 őszére jutottam el oda, hogy tegyük rendbe az angollal kapcsolatos káoszt a fejemben, bár 15 évad Supernatural, Bon Jovi és Phil Collins stabilan megalapozták ugye az angoltudásom. Életem első angol magánóráját úgy indítottam, hogy elmondtam, hogy én beszélni nem szeretnék és nem fogok (nyelvtanár, basszus, komolyan….), igazából csak azért jöttem, mert szeretném átlátni a nyelvtant. És erre az angoltanárom azt felelte, semmi akadálya, csak előbb mutatkozzak be.
Nyilvánvaló volt, hogy félrement az üzenetem, hiszen én NEM fogok beszélni, de nem engedte el a kérdést, muszáj volt. Majd a bemutatkozásom után annyit kérdezett: B2 jövő nyáron?
És lett egy B2 a következő év nyarán angolból, abból a nyelvből, amin több, mint 40 éven keresztül nem voltam hajlandó megszólalni.
Fél évvel később angol közvetítő nyelven tartottam németórákat cégeknek. Ha valaki azt mondja akár csak egy évvel korábban is, hogy ez valaha megtörténik velem, körberöhögöm, teljesen elképzelhetetlen volt, hogy
-megszólaljak angolul, majd
– az angoltanáromon kívül bárki előtt megszólaljak angolul, majd
– az angoltanáromon és a vizsgáztatókon kívül bárki előtt megszólaljak angolul.
Aztán tessék… Nagyon sokat és komolyan készültem ezekre az órákra, videókat néztem, szavakat jegyzeteltem, óravázlatokat írtam angolul (legalább 20 éve magyarul sem írtam ilyet…), de minden egyes percét imádtam.
Azt hiszem, a mai napig németül beszélek angolul, nem tudom elhagyni a KATI szórendet és nem értem, az angolban miért nincs (az egyik iráni tanítványom egyszer azt mondta: „Ó, akkor már értem, miért beszélsz úgy néha, mint Yoda mester!”), tudom, hogy nem „szép” a kiejtésem, de már nem zavar és nem érdekel. Mert ha nem győztem volna le a szorongásomat, akkor nem csak a világból iratkoztam volna ki, hanem a saját családomból is. De így szükség esetén tudok konspirálni Denis-vel, tudok beszélgetni Waleriával, és nagyon sajnálnám, ha a saját félelmeim miatt ez kimaradna az életemből.
És végre bárhol, bármikor kérek kávét, amikor csak szeretnék!
Vélemény, hozzászólás?